Amikor új ceruzát veszek elő, mindig kissé idegen.

Még akkor is idegen, ha korábban már használtam a típust. A gyári hegyezés sosem megfelelő, így elsőként feljavítom a hegyet, majd megnézem, hogy a hegyező nem tördeli-e a grafitot. 

Aztán elkezdek vele írni... és indul a barátság. Igazából akkor érzem igazából  magaménak az új ceruzát, ha már legalább két-három hegyezésre szükség volt. Amikor már elkezd egy picit rövidülni. Amikor már sok betű van mögöttünk. Ha ebben az állapotában veszítem el a ceruzát, akkor bizony nagyon szomorú vagyok. Másnap egy vadidegennel kell kezdenem a napot...

Aztán múlik az idő, fogy a ceruza.

Végül eljön a pillanat, amikor hegyezni még lehet, de felül nem tudom megtámasztani, így bizonytalanná válik a fogás. Nem lehet vele többet írni.. De ez még csak a nyugdíj, nem a halál. Ha van rajta radír és keveset használtam, akkor radírként folytatja az életét. Mígnem az is elfogy.

Ekkor hal meg a ceruza.

Ilyenkor visszagondolok az együtt töltött, általában nem túl hosszú időre és azokra a pillanatokra, amikor kezembe fogtam. És megint kissé elszomorodok bár azért ven ebben némi öröm is: ha meghal egy ceruza, van okom rá, hogy újat vegyek a kezembe.

R.I.P.